A 70-es, 80-as években születettek velem együtt emlékezhetnek rá, hogy a tévé számunkra bizony nem jelentett túlzottan nagy kockázatot: esténként vetítettek 1-1 rövidke kis mesét, hétfőnként pedig ráadásul adásszünet volt. Volt időnk játszani, sokat voltunk a levegőn is – nem is volt annyi lelki beteg gyerek, mint manapság…
Amikor a hétéves fiam már többedszer azon nyafogott nekem, hogy unatkozik, és mondjam már meg, mit csináljon, döntő elhatározásra szántam el magam. Az nem lehet, hogy a rengeteg könyv, foglalkoztató és játék mellett egy okos gyerek egyszerűen nem tudja feltalálni magát! Ha mégis így van, akkor valami radikális változtatásra szorul az életvitelünkben!
Mától egy hónapig nincs tévé!
A fiam persze nem fogadta nagy örömmel a tiltást, én azonban kitartottam, hogy ezt végigcsináljuk. Biztosan nem fog megártani…
Mi történik az agyban tévézés közben?
Kutatók egyszer megszámolták, hogy a fejünkben naponta mintegy hatvanezer gondolat fordul meg. Az agy képekkel dolgozik, folyamatosan belső képeket állít elő, miközben a külvilág eseményeit feldolgozza. Amikor valakinek kívülről vetítik a képeket, akkor a belső képkészítő folyamat leáll, így a stresszt feldolgozó mechanizmusok is szünetelnek. A tévé műsora átveszi a kontrollt a tévénéző tudata számára, ily módon egyfajta öntudatlan és akaratlan programozásnak is tekinthető.
Még egy nagy gond van a tévézéssel, számítógépezéssel: más tevékenységek elől veszi el az időt.
Már közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy egyre rosszabb a gyerekanyag, a pedagógusok egyre nehezebben bírnak velük a tanórákon (ezt magam is tanúsíthatom, hat évig tanítottam középiskolában, és nem véletlenül hagytam ott három éve, pedig nagyon szerettem tanítani). Ennek egyik (ha nem fő) oka a motiváció teljes hiánya, a gyerekeket nem érdekli a tananyag, sőt jóformán semmi – a sorozatokon, sztárocskákon, botrányhősökön, Facebookon kívül. A szociális közegben sután boldogulnak, nincsenek igazi mély kapcsolataik, azt sem tudják, hogyan szóljanak társaikhoz és a felnőttekhez. A tévé mindezt nem tanítja meg nekik, hiszen ilyen készségeket csak gyakorlással lehet megszerezni – pedig az életben való sikeres boldoguláshoz nem annyira lexikális tudásra, mint inkább arra lenne szükségük, hogy más emberekkel harmonikus kapcsolatot, (kölcsönösen hasznos) együttműködést tudjanak kialakítani. Ez pedig a szülő, a nevelő környezet felelőssége: azé a felnőtté, aki bekapcsolja vagy kikapcsolja a gyereke előtt a készüléket. Persze sokkal könnyebb a tévét, számítógépet bámulni révetegen, mint megbeszélni az élet kis és nagy dolgait a szeretteinkkel, pozitív példát mutatva az utódainknak.
Mit mond minderről egy szakértő?
Gerald Hüther professzor az egyik legismertebb német agykutató és neuropszichológus. Egy vele készült interjúból idézek a következőkben (kiemelések tőlem):
-”Hosszú távon csak olyan kapcsolatok jönnek létre a gyermek agyában, amelyek a konkrét élet-világban is rendszeresen aktiválódnak. Amit nem használunk, az elsorvad. (…) Az agyunkban lévő legfontosabb neuronális áramkörök kialakításához elsősorban arra van szükségük a gyerekeknek, hogy megtapasztalják saját testüket. És ezt nem a képernyő előtt ülve szerzik meg, függetlenül attól, hogy mi megy a tévében.”
“- Csak az tudja kognitív képességeit kibontakoztatni, akiben kialakul a megfelelő testérzet. Már vannak olyan tanulmányok, melyek bizonyítják: azok az alsó tagozatos gyerekek, akik jók matekból, különösen jól tudnak egyensúlyozni is. Az ember úgy szerzi meg a háromdimenziós és absztrakt gondolkodáshoz, ill. a matematikához szükséges feltételeket, hogy megtanulja egyensúlyban tartani a testét. Amint egy gyerek a tévé előtt ül, nem érzi többé a testét. Nem mászik, nem ugrál, nem egyensúlyoz, sőt nem mászik fára sem – azaz nem a testének tanulásával tölti az időt.”
-”Az egyik legcsodálatosabb testtanulási gyakorlat az éneklés. Eközben ugyanis a gyermek agyának olyan virtuóz módon kell a hangszalagokat modulálnia, hogy hajszálpontosan a megfelelő hang jöjjön ki. Ez a lehető legjobb finommotorikus gyakorlat és ugyanakkor ez a feltétele minden későbbi, nagyon differenciált gondolkodásmódnak is.
Ráadásul az éneklés esetében egy nagyon komplex kreatív teljesítményről van szó. Hiszen a gyereknek az egész dalt fejben kell tartania ahhoz, hogy egzakt módon a megfelelő időpontban eltalálja a megfelelő hangot. És a kórusban megtanul alkalmazkodni is a többiekhez – ami a szociális kompetencia egyik feltétele.”-”Ma már nem vagyunk képesek felfogni, hogyan is működnek lényegében a hétköznapi használati tárgyaink. Régebben másképp volt ez. Minden készülék érthető volt. A bicikli, a gőzgép, még az autó is. (…) De most hirtelen beköszöntött ez az új korszak. Egyre nehezebb lesz megérteni az okokat és okozatokat. Például, hogy miért is mozog a nyíl a képernyőn jobbra, ha mozgatjuk az egeret. Az értelmi összefüggésnek ez a hiánya azt eredményezi, hogy a gyerekeket egyszer csak nem fogja érdekelni a kauzalitás. (…)
Sok digitális média nemcsak hogy nem érthető, hanem ráadásul még nagyon kevés lehetőség is kínálkozik a képernyőn folyó történésekbe való aktív beleszólásra. A legegyszerűbb példa erre: a tévékészülék esetében nem tudunk máson változtatni, mint a program kiválasztásán. Amikor először ültetünk kisgyereket a tévé elé, még beszélgetnek a készülékkel. Mondják a nyúlnak, hogy hol leselkedik a róka. Megpróbálnak tehát aktívan részt venni a történésekben. Ezt tanította nekik az eddigi – virtuális média nélküli – tapasztalatuk. Néhány hetes tévézés után azonban a legtöbben rezignáltan veszik tudomásul, hogy nem szólhatnak bele tevékenyen a dolgok alakításába és feladják, azaz: megkérdőjelezik az önhatékonyságuk egy részét.”“-Az ismerethorizontjukat bővítendő, a gyerekeknek az új élményeiket egy értelmi kontextusban kell elhelyezniük. Az agyunk ugyanis csak akkor tud megtanulni valamit, ha az új benyomásokat egy olyan, már meglévő mintához kapcsolhatja hozzá. amely a korábbi tapasztalatok által jön létre. Ez egy rendkívül kreatív folyamat.
A gyerek megpróbálja tehát az újat a régihez illeszteni. De ehhez előbb úgymond keresgélni kezd az agyában. Egy produktív nyugtalanság keletkezik, mindaddig, mígnem egyszer csak passzol az ingerminta. Akkor aztán a káosz az agyban harmóniává alakul át. Ez az a bizonyos aha-élmény.
És eközben aktivizálódik a jutalmazási rendszer. Az idegsejtek „boldogsághormonokat” bocsátanak ki. Minden apró, saját teljesítményként elért sikerélmény olyan boldogítóan hat, mintha egyszerre egy kis kokaint és heroint vettünk volna be. Ezzel szemben rettenetesen nehéz a filmnézésben aktívan, kreatívan benne lenni. Ezért jó volna, ha a gyerekek a beiskolázás előtt lehetőleg egyáltalán nem kerülnének kapcsolatba a tévékészülékkel vagy a computerrel.
Ha egy gyerek olvas, akkor közben agytechnikailag rengeteg dolog történik. A betűket szavakká rakja össze. A szavak és mondatok képekké alakulnak át, fantáziavilágokká. Amit a gyerek agya elolvasott, az megjelenik lelki szemei előtt. Piroska megy az erdőbe. Itt egy gyerek sem a betűket látja. Ez hihetetlen fantáziateljesítmény: feketéből és fehérből egy képet megalkotni. Ezzel szemben egy Harry Potter-film semmit sem ér. Mielőtt bekapcsolhatná az az ember a fantáziáját, már ott is a következő kép. Csak az viszi valójában előrébb az embert, amiért saját maga megdolgozott.”
-”Az agy számára a valódi kihívások, kalandok a döntőek. A nagybácsival pecázni, házat építeni egy fára vagy megmászni egy hegyet. A kalandok tettek mindnyájunkat erőssé. Ma már bizonyítani is tudják az idegtudósok ezt az összefüggést: a gyerekeknek életük során lehetőleg minél több kihívással kell megbirkózniuk ahhoz, hogy az agyukban létrejöhessenek a legfontosabb hálózatok. A gyerekeknek tehát szükségük van egy olyan világra, amelyben az interaktivitásnak igen nagy szerep jut. Mégpedig nem a virtualitás, hanem a reális élet összefüggéseiben.”
-”Akkor válik a dolog veszélyessé, ha a digitális médiát arra használják a gyerekek, hogy az alapvető szükségleteiket kielégítsék. Ebből minden embernek kettő van. Az egyik: tartozni akarok valahová. A másik: teljesíteni akarok valamit. Az első szükségletben a kötődés, a másodikban a szabadság iránti vágy fejeződik ki. A srácok elsősorban attól szenvednek a mi társadalmunkban, hogy csak ritkán van lehetőségük arra, hogy valamit teljesíthessenek. Nem találnak igazi feladatokat, amelyek fejlődésükben erősíthetnék őket. Ugyanis épp ezek segítségével építik fel a gyerekek az önképüket, az identitásukat.”
-”Nyilvánvaló, hogy sok szülő nem is tudja már, hogy milyen is lenne egy ilyen, a gyerek fejlődését elősegítő feladat. A gyereknek saját magának kell azt megkeresnie, és ennek a feladatnak valóban nehéznek és hosszantartónak kell lennie. A végén aztán úgy leszünk vele, mint amikor felmásztunk egy hegyre: csak ül ott fenn az ember, és egyszerűen azt érzi: boldog. Az a jele annak, hogy a gyerek igazi feladatot oldott meg, hogy ilyenkor nincs szüksége külső dicséretre, jól elvan egymaga is.”
A teljes cikk itt olvasható: http://utajovobe.eu/hirek/eu-tarsadalom-es-jog/3493-mi-zajlik-a-gyerekek-agyaban-ha-teveznek
A fiam szerencsére nem lett teljesen elrontva, mert írott formában is imádja a történeteket: ahol könyveket árulnak, ott nekünk mindig muszáj venni legalább kettőt-hármat, van is néhány polcra való mesekönyvünk, ismeretterjesztő könyvünk (legnagyobb kedvencek a Rumini és a Geronimo Stilton könyvek). A tévémegvonás alatt elkezdett többek közt képregényeket gyártani, pl. a ’48 márciusi eseményekről. Ez igazi kreatív munka, és ha tévézne, biztos nem maradt volna rá ideje, ötlete, energiája.
A tévészünetet meghosszabbítottam, mert már látható, hogy ártani nem árt, viszont annál többet használ…